SZIÉNAI SZENT BERNARDIN
Május 20.*Massa (Sziéna mellett), 1380. +Aquila, 1444. május 20.
Bernardin Massa Marittimában, Sziéna közelében született ugyanabban az évben, amelyben Sziénai Szent Katalin meghalt. Családja gazdag volt, atyja egy bányát vezetett, de Bernardin még nem volt egészen négy éves, amikor szüleit elvesztette. Az árván maradt egyetlen gyermeket sziénai rokonok vették magukhoz, s így lett e város Bernardin hazája.
A sziénai egyetemen tanult. Barátságos természetéért és apjától örökölt birtoka nagyvonalú kezeléséért igen kedvelték. Amikor húsz éves lett, kitört Sziénában a pestis. A gazdagok vidéki birtokaikra menekültek; Bernardin azonban ott maradt a városban. Õ maga nem írt jelentést a pestisrõl, a város levéltára azonban megörökítette akkori tetteit. Eközben a pestis õt is megfertõzte. Halálos betegen olyan ismeretekre tett szert a lélek dolgairól, amilyeneket csak érett emberek szoktak elnyerni sok fáradozás és csalódás árán. Ám Bernardin visszanyerte egészségét. Vagyonát szétosztotta a szegények között, és 1402-ben fölvételét kérte egy minorita kolostorba. A pestises betegek szolgálata és betegsége indította arra, hogy Krisztus követésének e formáját válassza Szent Ferenc fiai között. Kevéssel utóbb az obszervánsokhoz, a franciskánus rend legszigorúbb ágához csatlakozott. 1404-ben pappá szentelték. Utána hosszú ideig egy magányos kolostorban élt, fenn a hegyek között. Egy véletlen esemény emelte ki a csendbõl a nyilvánosság fényébe. Egy hitszónokuk hirtelen megbetegedett, és Bernardinnak kellett kisegítenie. Ez a beszéde olyan mély benyomást keltett, hogy a nép viharosan követelte milánói nagyböjti szónoknak.
Attól fogva (1417) diadalmenetben járta be Itáliát. Isten üzenetének hirdetõje erõsebb volt, mint a herceg a maga sok katonájával, erõsebb, mint Velence vagy Bologna magisztrátusa. A jogtudósoknak és a ,,jogtekerõknek'' ez a városa (,,ahol megtanulják, hogyan kell a jogot kijátszani, és a jogtalanságból jogot csinálni'') lett az a harcmezõ, ahol Bernardin bátran kimondta az igazságot. Ugyanígy tett a velencei doge elõtt is, hiszen nem élvezte annak sem hûbéradományát, sem pártfogását, sem támogatását. Bernardin csak Isten elõtt érezte magát felelõsnek. A keresztes hadjáratok nyomán kibontakozó korai kapitalizmus nemcsak pénzt hozott Itáliába, hanem nyomorúságot is. Bernardin -- születésénél fogva gazdagon, de saját akaratából szegényen -- az assisibeli Szegény fiaként élvezte a szegények és a jogfosztottak bizalmát, de képes volt a hatalmasokat is megindítani.
Foglyokat szabadított ki, súlyos adósságok elengedését sikerült elérnie. Szükség esetén magát ajánlotta föl váltságdíjul. De ami még többet jelent: Istenhez tudta vezetni az embereket. Házasságtörõk új életet kezdtek, nyilvános bûnösök visszatértek az Egyházba, szegények is árvák fölvételt nyertek ispotályokba, háborúk és viszálykodások szûntek meg, rend és nyugalom vonult a falvakba és a városokba. ,,Olyan volt, mintha tavasz köszöntött volna a világra'' -- jelentik a krónikák.
Áldásos mûködése közben Bernardinnak óriási csalódást kellett megélnie. Rágalmazók följelentették Rómában. V. Márton pápa maga elé idézte és eltiltotta a további prédikálástól. ,,Hogy mit szenvedett a pápai kegyvesztés és a szószéktõl való eltiltás idején, arról egy szó sem jutott ki cellájából. Bernardin, aki nagyszerûen beszélt, most még nagyszerûbben hallgatott. Nem dacos hallgatás volt ez. Látták az emberek, hogy nyugodtan misézik. A zsoltárokban gyakorta elõforduló iniquitas (igazságtalanság) szó keserûség nélkül hagyta el ajkát, jóllehet a megalázott és megbántott ártatlanság, a szószék utáni vágy végtelenül kínozta. Cellája hallatlan harcok színtere lett, míg a hiúság maradéka is kihalt belõle, és Bernardin ismét oly boldogan tudott mosolyogni, mint egy gyermek.''
Nehéz helyzetében barátot talált Kapisztrán Szent János személyében. Az õ segítségével tisztázta magát 1427 és 1431 között. A pápa elismerte Bernardin ártatlanságát, és fölajánlotta neki a sziénai püspökséget, Bernardin azonban elhárította.
Nem sokkal utóbb V. Márton meghalt és IV. Jenõ lett a pápa. Akkor újabb csapás érte Bernardint. Prédikáció közben -- a teljes nyilvánosság elõtt -- másodszor is letartóztatták. Menthette volna a becsületét, hiszen egész Itáliában nem volt hozzá fogható jelentõségû szónok. Befolyása volt a császárnál, a hercegeknél és a pénzembereknél. A nép körülrajongta, hõsként ünnepeltethette volna magát. Bernardinnak azonban meggyõzõdése volt, hogy vallási dolgokban a lázadáson nincs áldás, sõt átok az, ha az Egyház szavát nem fogadjuk engedelmesen.
Bernardin tehát engedelmeskedett. Amikor tisztázta magát és hõsiesen viselt hallgatás után ismét szószékre lépett, szavai utat találtak az elkeseredett emberekhez is. Amit a tulajdonnal bírók szociális kötelességeirõl mondott, azt addig senki sem ismerte föl s mondta ki oly világosan. Gyakran újszerû magatartásra bírta rávenni az embereket.
Bernardin állt pápák elõtt, tisztelettudóan, de szabadon és ügyében biztosan. Állt a császár elõtt is. Zsigmond király 1432-ben hónapokon át Sziénában tartózkodott. Naponta ott volt Bernardin miséjén, hallgatta prédikációit. Bernardin elkísérte õt Rómába a császárkoronázásra.
Tényleg úgy látszott, hogy Bernardin híd a békíthetetlennek tûnõ ellentétek között: gazdag és szegény, pápa és császár, ég és föld között. Amint az óbor a hosszú érés által finomabbá és tüzesebbé válik, úgy lett Bernardin az öregkor küszöbén még hatalmasabb, de még jóságosabb is. És akkor elérte, amire oly régóta vágyott: Nápolyba hívták. A hit ott ,,megkövesült, mint a Vezúv lávája, az erkölcsök szenvedélyektõl izzottak és lezüllöttek''. Ám a nápolyi úton megbetegedett, s 1444. május 20-án, áldozócsütörtök vigíliáján meghalt. V. Miklós pápa már hat év múlva szentté avatta. Ünnepét 1657- ben vették föl a római naptárba, május 20-ra.
A ,,sziénai harsoná''-ról, a szeretetreméltó és nagy erejû népszónokról, a reneszánsz Itália vallási megújítójáról és szociális jótevõjérõl sok esetet idéznek. Mielõtt Bernardin a nyilvánosság elé lépett volna, a spanyol prédikátor, Ferreri Szent Vince az országot járva egyszer ezt a prófétai kijelentést tette: ,,Van köztetek egy minorita testvér, hála Istennek, aki egész Itáliában úgy fogja hirdetni Isten igéjét, ahogyan még nem hallottátok.''
Azután Bernardin megkezdte prédikációit, amelyek csodás erõvel fogták meg a szíveket. Olykor oly szelíden hangzottak szavai, mint egy anyáé, máskor úgy csaptak le a szószékrõl, mint metszõ szélvihar. Gyakran a szabadban kellett fölállítani a szószéket, mert a dómok és a templomok nem voltak képesek befogadni a hallgatók tömegét. Mennydörgõ és villámló szavaiból azonban megérezték mélységes jóságát. Komoly, prófétai beszédei közben hallgatói alig mertek lélegzetet venni. Aztán hirtelen egy vidám példát mesélt el nekik, vagy valami tréfát csinált, amin szívbõl nevettek. Sok nõ elvörösödve hajtotta le a fejét, amikor hajfestésrõl, borotvált szemöldökrõl vagy magas sarkú cipõkrõl mennydörgött. Sok kereskedõ a mellét verte, amikor Bernardin az uzsorát és a meg nem engedett kamatot ostorozta. Számos nemesembernek megszólalt a lelkiismerete, amikor az utcai harcokat, az ököljogot és a családok közötti háborúskodásokat mint az ördög mûveit bélyegezte meg. Korának erkölcstelenségei ellen nemcsak a pokolról és az ítéletrõl szóló beszédekkel harcolt, hiszen nagyon is kedélyes olasz volt, aki szerette hazáját és magasztalta szépségeit. Firenze lakóinak egyszer ezt mondta: ,,Költõitek, Dante, Petrarca és Collucio csodálatos mûveket alkottak. Igen, a mi Itáliánk a világ legmûveltebb országa!'' Prédikációit mindig ugyanúgy zárta.
Egy táblát vagy zászlót vitetett maga elõtt. Rajta tizenkét napsugár koszorújában kék alapon három arany betû állt: IHS. Jézus nevének a címere ez (a latin Iesus Hominum Salvator elsõ betûibõl). Olyan korban, amikor Itália fejedelmei és csapatvezérei nevükkel büszkélkedtek, Bernardin Jézus nevének jelvényét mutatta föl, amelyben egyedül lehet megtalálni az üdvösséget, a békét és a diadalt. Elõfordult, hogy hallgatói összetörték saját jelvényeiket, és Jézusét tették föl házukra. És a prédikációk után gyakran gyúltak kis máglyák, mert az emberek a hallottak nyomán elszórták és a lángokba vetették kártyáikat, díszruháikat, rossz könyveiket és képeiket.
Egy napon Visconti milánói herceg, akinek a szószékrõl kemény szavakkal szemére hányta kevélységét és kegyetlenségét, egy kelyhet ajándékozott Bernardinnak, színültig telve aranypénzzel. Az ajándékkal akarta elhallgattatni a kellemetlen leckéztetõt. Õ elfogadta a pénzt, nagyszámú szerencsétlen foglyot kiváltott rajta, és másnap ismét a herceg ellen szónokolt. Visconti tombolva utasította ki a városból, de Bernardin hamarosan visszatért.
Crema kis helység Milánó közelében. Lakosainak egy részét elûzték otthonukból, mivel eladósodtak. Házaikat azonnal kifosztották kapzsi szomszédaik. Bernardin odament, prédikált és tanácskozást hívott össze. Minden házért, minden emberért külön harcolt. És sikerrel. Az elûzöttek visszamehettek, az uzsorakamatot, ami az eladósodás oka volt, visszavonták. És az elûzöttek ellenségei minden eltulajdonított holmit visszavittek: az ágyakat és székeket, szerszámokat és ezüstnemûket. A megsegített parasztok alig tudták fölfogni váratlan szerencséjüket.
Bernardin semmire sem becsülte a méltóságokat és megtiszteléseket. De szívesen mulatott azon, ha testvéreit tréfásan próba elé állította. Egyszer kolostorának a kertészét is kényelmetlen helyzetbe hozta:
A kolostor zöldséges kertjében találkozik a testvérrel, és azt mondja neki: ,,Ó, Angeluccio testvér, püspökké akarnak tenni engem.'' Erre a testvér: ,,Atyám, húzd szorosabbra magadon a kordát, és ne egyezz bele.'' Rövid hallgatás után: ,,Angeluccio testvér, érsekké akarnak tenni engem.'' A kertész testvér fölegyenesedik: ,,Mit akar ez jelenteni? Aki kertész, az kertész, aki pedig prédikátor, az prédikátor!'' Bernardin aggodalmasan fölnéz: ,,Még nem mondtam meg mindent: pátriárkává akarnak tenni.'' A kertész össze-vissza csapkod kapájával, mintha azt akarná mondani: ,,Nem, nem, nem!'' Bernardin folytatja: ,,Bíborossá akarnak tenni.'' A jó barát ismét fölegyenesedik, végignéz Bernardinon tetõtõl talpig: ,,Ha így van, dobd el a kordát!'' ,,Bolond -- szakítja meg õt Bernardin --, te bolondos Angeluccio, engeded, hogy a bíbor vöröse megkísértsen, pedig az a pokol tüzének vöröse. Tudd meg, ha e nélkül a szürke csuha nélkül látsz engem, nyugodtan mondhatod, hogy az már nem én vagyok.''
Istenünk, ki Szent Bernardin áldozópapot Jézus Szent Nevének különleges szeretetével tüntetted ki, az õ érdemeiért és könyörgésére engedd, hogy szereteted Lelke gyújtson lángra minket!